A folytatás

Innentől már az elhatározás vette át a helyét a bizonytalanságnak. Babonából nem beszéltem a tervemről a családomon kívül senkivel.

Nem sokat rágódtam a dolgon,gondoltam, egyrészt rögvest biztosan nem lesz hely, másrészt a német nyelvtudásomat kellene kissé feleleveníteni. Mert az, hogy valamikor 40 éve tanultam németül, aztán utoljára talán 20 éve kellett használnom minimálisan, ez azért elég kevés. 

Viszont nem kis önbizalommal mondogattam, hogy elvégre nem társalkodó-nőnek megyek... Betegápolónak.

Felhívtam Margitot, aki csodálkozott, hogy "tényleg" komolyan gondoltam... Ez kicsit rosszul esett. De készségesen adott pár telefonszámot, hogy kivel vehetem fel a kapcsolatot. Azt, hogy esetleg szóljon az érdekemben, nem is kértem tőle, hisz' három heti "nyaralás után" hogyan vállalt volna értem kezességet, vagy bár mit.

Először egy fiatalembert hívtam fel, aki a "lányokat" fuvarozza. Elmondta, neki annyian szólnak, hogy ő semmit nem tud ígérni, időnként kérdezzek vissza.

Másodjára egy Márta nevű hölggyel tárgyaltam. Ő szervezi a lányok munkáját, utaztatását, stb. tehát ő volt a megfelelő ember. Kifogása nem volt ellene, hogy sekélyes pillanatnyilag a német tudásom, de tanácsokat adott, hogyan javíthatom. Az egyetlen használható dolog a német tv-adó egész napos hallgatása volt. Szokja a fülem a német nyelvet és figyeljem, mennyit értek meg belőle. Érdeklődjem a betegápolással kapcsolatban, mivel eleddig közöm nem volt hozzá. Könyvet rendeltem, a Youtube-n néztem mindenféle okító rövid videokat, fekvő betegek tisztába tevése, öltöztetése, ágynemű lecserélése, fürdetése, stb.

Egyszer aztán jött egy konkrét ígéret, október 16-án mehetek, valahova Dachau mellé, egy nénit kell ápolnom, akit akkor visznek ki a kórházból agyvérzés után, sztómája van, meg egy férje, aki korának teljesen megfelelő állapotban van, vele nem sok dolgom lesz, főzni-mosni-takarítani és a beteget ellátni, ez a fő irányvonal.

A megadott időpontig volt 4 nap. Nem sok időm volt gondolkodni. Nem húzom az időt, de ezt az asszonyt, első ápolóként - tehát, aki fogadja otthon és kialakítja a napi rutinját - nagyon nem mertem bevállalni. Ezt meg is mondtam Mártinak. Fűzött egy kicsit, de belátta, felelőtlen döntés lenne a részemről, minden tapasztalat nélkül, stb. Végül rákérdezett, hogy és váltónak november 13-án?! Azt igen! Addigra - feltehetően - a nehezén túl vannak, akkor már el merem vállalni.

Még párszor beszéltünk, hogy négy hetes váltásban kell dolgozni, háztól-házig szállítanak, kézbe 1400 eurót kapok, az utiköltséget a háziak állják. Ez igazán jól hangzott, még akkor is, ha kétszerre 200 eurót kért a közvetítésért, amit a már megkapott fizetésemből fizethettem volna.

Egy héttel a megadott indulási idő előtt felhívtam Mártit, hogy akkor hogyan lesz? Mikor ér ide az autó, vagy ki fog telefonálni, szerinte mit vigyek, ilyesmi kérdéseim voltak.

A vonal végén kis, zavart csend. Rosszat sejtettem:( Végül kibökte, hogy "üzent" nekem valakitől, akit én nem is ismerek, hogy nincs meg ez a munka, nem talált első embert és a lengyelek lenyúlták a melót... Alánk ígértek és ők kapták meg.

Mit mondjak? Több, mint egy hónapom a tulajdonképpeni készülődés jegyében telt el. Már minden erről szólt. Azzal tisztában voltam, hogy kárba nem veszik a belefektetett energia, csak megint várni, várni a bizonytalanra.

A fiam biztatott, hogy ha még mindig mennék, akkor most ne a sebeimet nyalogassam, keressek más közvetítőt. Ebben pedig igaza volt.