Kissé remegő kézzel

hívtam fel Piroskát, a közvetítőt. Elmondtam, mit szeretnék, kitől kaptam a telefonszámát, stb. Gondolkodás nélkül jött a válasz: "Rozika, december 11-én indulhatsz, váltónak". Szuper!:) Érdeklődtem az anyagiak felől: négyhetes váltás, 1200 euró kézbe, 1 x 100 euró a közvetítésért, háztól-házig szállítás. Karácsony beleesik, szoktak karácsonyi pénzt is adni. A néni 79 éves, kerekesszékben tölti a napjait, az ágyból ki és a székbe bele, majd este a székből az ágyba betegemelő lifttel mozgathatom, semmi erőkifejtés. Mentálisan teljesen ép, viszont pelenkázni kell, mivel deréktól lefelé erős izomsorvadása, vagy bénulása van, nincs ingere vizeletre, székletre, de van katétere, tehát tisztába tenni csak reggel és este kell. Frankfurt és Wiesbaden között lakik, egy udvarban, de külön lakásban a családjától. Nekem csak a nénivel való törődés, főzés-mosás-takarítás lesz a dolgom. 

Még megemlítettem, hogy hogyan jártam pórul, és kértem, ha bármi akadály merülne fel, legyen kedves szólni, hetekig ne ringassam magamat abban a tudatban, hogy van helyem. 

Nagyon kedves, szimpatikus volt, mondta, hogy ez a hely teljesen biztos, de egyébként, ha bármi történne, ő maga fog szólni. 

Még rákérdeztem, hogy ez a munka csak a karácsony miatt van-e, vagy - ha bejön nekem - maradhatok, ameddig szükség van rám. Elmondta, hogy nem a karácsony miatt van, sokkal inkább a néni miatt, aki már számtalan lányt "elfogyasztott", senki nem bírta hosszabban mellette. De meg kell próbálni. 

Elvállaltam! Este elmeséltem mindent töviről-hegyire a gyerekeknek. A menyem szerint semmit nem jelent, hogy eddig hányan nem jöttek ki a nénivel. A vásár általában kettőn áll. És ha már jött ez a lehetőség, próbáljam meg. Lehet az is, hogy én koromnál fogva szimpatikusabb leszek, mint egy fiatal lány, ki tudja. Ha nem próbálom meg, örökké bánni fogom. És ki tudja, mikor jön újabb lehetőség. 

Hát, igen. (Egy hónappal karácsony előtt minusz pénzekkel rendelkeztem az ajándékozást illetően.) 

Még egyet aludtam a dologra, aztán uccu! Rohanás euró kártyát csináltatni, jogosítványt megújíttatni, elégséges gyógyszert kiváltani, pár dolgot vásárolni. Szerencsére Lacimék felajánlották a nagyméretű kerekes bőröndjüket, hogy addig ne kelljen kiadásba vernem magamat, amíg nincs is pénzem. 

Német tv. éjjel-nappal ment, ha mást nem, filmet néztem, rosszabb esetben csak hallgattam, miről beszélnek. A film könnyebb volt, ott a történet miatt jobban megértettem, miről van szó. A youtube-t német nyelvleckék miatt is megrohamoztam, egyúttal a betegápolás/betegemelés lifttel c. kis bemutató filmet néztem rongyosra. Mire oda jutottam simán meg mertem volna csinálni egyedül:) 

Megkaptam az éppen ott lévő lány, Marika telefonszámát, beszélhettem vele. Kértem, írja le a napi rutint. Érdeklődtem, milyen meleg van a lakásban, vigyek-e meleg papucsot. Elmondta, hogy a néninek állandóan melege van, csak a konyhában és a mi szobánkban, meg a fürdőnkben fűtenek. Meleg ruhát vigyek. 

Piroska ismét hívott, hogy szokás apró ajándékkal kedveskedni, ő javasolja, hogy karácsony közeledtével vigyek szaloncukrot, Németországban nem létezik. Esetleg diót, ha van nekünk, de feleslegesen ne költsek, hisz' azért megyek ki dolgozni, mert nincs pénzem... 

Fiam és a Menyem a decemberi rezsi hozzájárulásomat már nem fogadta el, mondták, vegyek meg mindent, amire úgy érzem, szükségem lehet. Fiam megemlítette, némi eurót sem ártana beváltanom, mégis csak 1200 km-re leszek itthonról, bármire kellhet pénz. (Én simán elmentem volna egyetlen fillér nélkül:) Végül 30 eurót vetettem vele. Megjegyzem, 3 euró híján vissza is hoztam:) 1 eurót pisilésért, 1-1 eurót már a helyszínen, a nénivel való misére menésnél adtam az urnába. 

Fiam egyetlen dolgot megígértetett velem: ha egy kicsit is nem érzem ott jól magamat, nem jól néznek rám, azonnal telefonálok, ők jönnek értem és hoznak haza!

A folytatás

Innentől már az elhatározás vette át a helyét a bizonytalanságnak. Babonából nem beszéltem a tervemről a családomon kívül senkivel.

Nem sokat rágódtam a dolgon,gondoltam, egyrészt rögvest biztosan nem lesz hely, másrészt a német nyelvtudásomat kellene kissé feleleveníteni. Mert az, hogy valamikor 40 éve tanultam németül, aztán utoljára talán 20 éve kellett használnom minimálisan, ez azért elég kevés. 

Viszont nem kis önbizalommal mondogattam, hogy elvégre nem társalkodó-nőnek megyek... Betegápolónak.

Felhívtam Margitot, aki csodálkozott, hogy "tényleg" komolyan gondoltam... Ez kicsit rosszul esett. De készségesen adott pár telefonszámot, hogy kivel vehetem fel a kapcsolatot. Azt, hogy esetleg szóljon az érdekemben, nem is kértem tőle, hisz' három heti "nyaralás után" hogyan vállalt volna értem kezességet, vagy bár mit.

Először egy fiatalembert hívtam fel, aki a "lányokat" fuvarozza. Elmondta, neki annyian szólnak, hogy ő semmit nem tud ígérni, időnként kérdezzek vissza.

Másodjára egy Márta nevű hölggyel tárgyaltam. Ő szervezi a lányok munkáját, utaztatását, stb. tehát ő volt a megfelelő ember. Kifogása nem volt ellene, hogy sekélyes pillanatnyilag a német tudásom, de tanácsokat adott, hogyan javíthatom. Az egyetlen használható dolog a német tv-adó egész napos hallgatása volt. Szokja a fülem a német nyelvet és figyeljem, mennyit értek meg belőle. Érdeklődjem a betegápolással kapcsolatban, mivel eleddig közöm nem volt hozzá. Könyvet rendeltem, a Youtube-n néztem mindenféle okító rövid videokat, fekvő betegek tisztába tevése, öltöztetése, ágynemű lecserélése, fürdetése, stb.

Egyszer aztán jött egy konkrét ígéret, október 16-án mehetek, valahova Dachau mellé, egy nénit kell ápolnom, akit akkor visznek ki a kórházból agyvérzés után, sztómája van, meg egy férje, aki korának teljesen megfelelő állapotban van, vele nem sok dolgom lesz, főzni-mosni-takarítani és a beteget ellátni, ez a fő irányvonal.

A megadott időpontig volt 4 nap. Nem sok időm volt gondolkodni. Nem húzom az időt, de ezt az asszonyt, első ápolóként - tehát, aki fogadja otthon és kialakítja a napi rutinját - nagyon nem mertem bevállalni. Ezt meg is mondtam Mártinak. Fűzött egy kicsit, de belátta, felelőtlen döntés lenne a részemről, minden tapasztalat nélkül, stb. Végül rákérdezett, hogy és váltónak november 13-án?! Azt igen! Addigra - feltehetően - a nehezén túl vannak, akkor már el merem vállalni.

Még párszor beszéltünk, hogy négy hetes váltásban kell dolgozni, háztól-házig szállítanak, kézbe 1400 eurót kapok, az utiköltséget a háziak állják. Ez igazán jól hangzott, még akkor is, ha kétszerre 200 eurót kért a közvetítésért, amit a már megkapott fizetésemből fizethettem volna.

Egy héttel a megadott indulási idő előtt felhívtam Mártit, hogy akkor hogyan lesz? Mikor ér ide az autó, vagy ki fog telefonálni, szerinte mit vigyek, ilyesmi kérdéseim voltak.

A vonal végén kis, zavart csend. Rosszat sejtettem:( Végül kibökte, hogy "üzent" nekem valakitől, akit én nem is ismerek, hogy nincs meg ez a munka, nem talált első embert és a lengyelek lenyúlták a melót... Alánk ígértek és ők kapták meg.

Mit mondjak? Több, mint egy hónapom a tulajdonképpeni készülődés jegyében telt el. Már minden erről szólt. Azzal tisztában voltam, hogy kárba nem veszik a belefektetett energia, csak megint várni, várni a bizonytalanra.

A fiam biztatott, hogy ha még mindig mennék, akkor most ne a sebeimet nyalogassam, keressek más közvetítőt. Ebben pedig igaza volt.

Vissza a kezdetekhez

Mielőtt a történetembe belekezdenék előrebocsátom, hogy 

A TÖRTÉNETBEN SZEREPLŐ SZEMÉLYEK, NEVEK BÁRKIVEL VALÓ HASONLÓSÁGA PUSZTÁN A VÉLETLEN MŰVE!!

Gyakorlatilag 2000-ben egy minden tekintetben új élet reményében vállalkoztam arra, hogy távol legyek a gyerekeimtől. Mint annyian mások is, a Főváros vonzáskörzetében próbálkoztunk, munkahelyet és albérletet keresni. Nem kis sikernek könyveltem el, hogy mindkettő - gyakorlatilag egy nap alatt - összejött. Boldogság. Egy kávézóban helyezkedtem el, ahol minimálbért fizettek hivatalosan, zsebből-zsebbe a forgalom után. Napi 7 órát dolgoztam, minden 3. napon 15-öt. De jól éreztem magamat. A változás általában jó hatással van az emberre. És ez aztán változás volt! Új munkám köszönő viszonyban sem volt a régivel. Se a keresetem. De volt munkám és volt pénzem.

Aztán, milyen az élet? Változásokat hoz, ha akarjuk, ha nem, ha számítunk rá, ha nem. Erre a változásra némileg számítottunk, csak a lehetőségeknek nem néztünk utána.

 

Elképzelni sem tudtam, hogy a Dunán innen és a Dunán túl mekkora különbségek lehetnek. És itt csak az elhelyezkedéssel kapcsolatos dolgokra gondolok. Nem, hogy egy nap alatt nem találtam állást, több hónap alatt sem. Így kénytelen voltam bejelentkezni a Munkaügyi Központba. Sok jóval nem biztattak. A tetejében még a környéken is új voltam. Ha lett volna egy állás, amire jelentkezek én és még valaki, aki arrafelé él születése óta, mit gondoltok, kié lett volna a munka? 

 

Aztán még egy rossz húzás az élettől: rákos lettem. Rosszindulatú, áttétes rákom volt. Nyilvánvaló volt, hogy egy darabig - ha lenne munkám - akkor sem tudnék dolgozni. Így hát a Leszázalékolási Bizottság el álltam. Le is százalékoltak, 100 %-ra. Rokkant nyugdíjat majdnem annyit kaptam, mint az otthoni munkahelyemen. Ennek legalább örültem. 


Telt-múlt az idő. Az ember a rákból vagy felépül, vagy nem. Nekem sikerült, pedig volt időszak, amikor nagyon nem akartam. 

Unokáim születtek. Boldogság! Az idő telt-múlt és már 5 unokám volt. A pénzem nem akart - hiába emelkedett évről-évre - oly mértékben gyarapodni, ahogyan azt én szerettem volna. Megélni éppen csak megtudtam, de hogy az unokáknak ne én adjam a jelképes ajándékot, annyira már nem futotta. Pedig szinte nem jártam sehova, így ruha, cipő sem kellett. Egyetlen dolog, amit nem adtam alább, kéthavonta elmentem a fodrászhoz. 

 

Aztán, hogy a rák, a kezelések, az elmúló idő hozta-e, a mozgásszervi egészségi állapotom csak nem hagyta elfeledni, hogy rövidesen 60 éves leszek. Egyébként szépen helyrejöttem. Nem kevés gyógyszer fogyasztása mellett jól éreztem magamat. Az év szeptemberében töltöttem 3 hetet egy gyógyfürdőhelyen, orvosi javaslatra. Az egyik szobatársam, három évvel idősebb nálam, az új pacemakere okozta problémáit volt ott orvosolni. Sokat sétáltunk, beszélgettünk és elmesélte, hogy mielőtt lebetegedett volna, és már nyugdíjba ment, kijárt Németországba, házi betegápolónak. Sokat mesélt ezekről az évekről, a pénzről, a nénikről, akiket ápolt, a családokról, akikkel kapcsolatba lépett. Igazából nem volt semmi olyan, ami ne tette volna vonzóvá ezt a megoldást. Igaz, németül csak nagyon kissé beszéltem, talán már negyven éve is elmúlt, hogy ezt a nyelvet tanultam, de sok éven át nem volt szükségem a használatára, így feledésbe merült. A biztonság kedvéért telefonszámot is kértem tőle, ha esetleg én is ki szeretnék menni, kivel vehetem fel a kapcsolatot. 

A három hét hamar elrepült, hazamentem. De onnantól minden gondolatom e körül a lehetőség körül forgott. Előhoztam a gyerekeimnek is. Ők meglepően pozitívan álltak a dolog elé. A kisebbik menyem kijelentette, ha az ember kihagy az életében egy lehetőséget anélkül, hogy legalább megpróbálná, később mindig azt fogja bánni.