Vissza a kezdetekhez

Mielőtt a történetembe belekezdenék előrebocsátom, hogy 

A TÖRTÉNETBEN SZEREPLŐ SZEMÉLYEK, NEVEK BÁRKIVEL VALÓ HASONLÓSÁGA PUSZTÁN A VÉLETLEN MŰVE!!

Gyakorlatilag 2000-ben egy minden tekintetben új élet reményében vállalkoztam arra, hogy távol legyek a gyerekeimtől. Mint annyian mások is, a Főváros vonzáskörzetében próbálkoztunk, munkahelyet és albérletet keresni. Nem kis sikernek könyveltem el, hogy mindkettő - gyakorlatilag egy nap alatt - összejött. Boldogság. Egy kávézóban helyezkedtem el, ahol minimálbért fizettek hivatalosan, zsebből-zsebbe a forgalom után. Napi 7 órát dolgoztam, minden 3. napon 15-öt. De jól éreztem magamat. A változás általában jó hatással van az emberre. És ez aztán változás volt! Új munkám köszönő viszonyban sem volt a régivel. Se a keresetem. De volt munkám és volt pénzem.

Aztán, milyen az élet? Változásokat hoz, ha akarjuk, ha nem, ha számítunk rá, ha nem. Erre a változásra némileg számítottunk, csak a lehetőségeknek nem néztünk utána.

 

Elképzelni sem tudtam, hogy a Dunán innen és a Dunán túl mekkora különbségek lehetnek. És itt csak az elhelyezkedéssel kapcsolatos dolgokra gondolok. Nem, hogy egy nap alatt nem találtam állást, több hónap alatt sem. Így kénytelen voltam bejelentkezni a Munkaügyi Központba. Sok jóval nem biztattak. A tetejében még a környéken is új voltam. Ha lett volna egy állás, amire jelentkezek én és még valaki, aki arrafelé él születése óta, mit gondoltok, kié lett volna a munka? 

 

Aztán még egy rossz húzás az élettől: rákos lettem. Rosszindulatú, áttétes rákom volt. Nyilvánvaló volt, hogy egy darabig - ha lenne munkám - akkor sem tudnék dolgozni. Így hát a Leszázalékolási Bizottság el álltam. Le is százalékoltak, 100 %-ra. Rokkant nyugdíjat majdnem annyit kaptam, mint az otthoni munkahelyemen. Ennek legalább örültem. 


Telt-múlt az idő. Az ember a rákból vagy felépül, vagy nem. Nekem sikerült, pedig volt időszak, amikor nagyon nem akartam. 

Unokáim születtek. Boldogság! Az idő telt-múlt és már 5 unokám volt. A pénzem nem akart - hiába emelkedett évről-évre - oly mértékben gyarapodni, ahogyan azt én szerettem volna. Megélni éppen csak megtudtam, de hogy az unokáknak ne én adjam a jelképes ajándékot, annyira már nem futotta. Pedig szinte nem jártam sehova, így ruha, cipő sem kellett. Egyetlen dolog, amit nem adtam alább, kéthavonta elmentem a fodrászhoz. 

 

Aztán, hogy a rák, a kezelések, az elmúló idő hozta-e, a mozgásszervi egészségi állapotom csak nem hagyta elfeledni, hogy rövidesen 60 éves leszek. Egyébként szépen helyrejöttem. Nem kevés gyógyszer fogyasztása mellett jól éreztem magamat. Az év szeptemberében töltöttem 3 hetet egy gyógyfürdőhelyen, orvosi javaslatra. Az egyik szobatársam, három évvel idősebb nálam, az új pacemakere okozta problémáit volt ott orvosolni. Sokat sétáltunk, beszélgettünk és elmesélte, hogy mielőtt lebetegedett volna, és már nyugdíjba ment, kijárt Németországba, házi betegápolónak. Sokat mesélt ezekről az évekről, a pénzről, a nénikről, akiket ápolt, a családokról, akikkel kapcsolatba lépett. Igazából nem volt semmi olyan, ami ne tette volna vonzóvá ezt a megoldást. Igaz, németül csak nagyon kissé beszéltem, talán már negyven éve is elmúlt, hogy ezt a nyelvet tanultam, de sok éven át nem volt szükségem a használatára, így feledésbe merült. A biztonság kedvéért telefonszámot is kértem tőle, ha esetleg én is ki szeretnék menni, kivel vehetem fel a kapcsolatot. 

A három hét hamar elrepült, hazamentem. De onnantól minden gondolatom e körül a lehetőség körül forgott. Előhoztam a gyerekeimnek is. Ők meglepően pozitívan álltak a dolog elé. A kisebbik menyem kijelentette, ha az ember kihagy az életében egy lehetőséget anélkül, hogy legalább megpróbálná, később mindig azt fogja bánni.