Felkeltem 2 órakor

Elkészülődtem, kávéztam, kicuccoltam a kapuba, utána izgatottan várakoztam az ablaknál, végül úgy döntöttem, kimegyek inkább. Wolfi nagy szemekkel nézte, mi történik e korai órán?:) Ami szimpatikus volt, az az, hogy a kocsi 3.05-kor itt volt! Egy fiatal fiú, Laci volt a sofőr. Előzékenyen bepakolta a holmimat a csomagtartóba, még egy pillantást vethettem a ház sötét ablakaira, aztán elindultunk. Két lány ült már a kocsiban. Olyan kedvesen fogadtak, mintha régóta ismernénk egymást. Még felvettünk egy lányt, majd egy fiatalasszonyt és a kislányát, ők az apucihoz mentek karácsonyozni, aki valahol kint dolgozik. Nem írom le részletesen az 1200 km-t. Már csak azért sem, mert az út nagyobb része sötétben esett meg. Magyar oldalon Mosonmagyaróváron a Marchénál álltunk meg, hogy még Ft-ért lehessen a dolgokat elintézni, kávét, vagy volt, aki a gondozottjának ott vett frissen sütött Fornetti süteményeket. A határt 3/4 7-kor léptük át. Ez olyan fura érzés volt, mint azelőtt, amikor még tényleg határ volt, sosem. Még csak akkor kezdett világosodni. Ausztriában kb. 200 km múlva álltunk meg egy Burger Kingnél. Ott ugyanis ingyen lehetett pisilni. Kávét is ittunk volna, de nekünk nem működött az automata. Visszaadta a pénzünket, az egyik lánynak még többet is, mint amit bedobott. Ezen jót derültünk. A hely tele volt migránsokkal. Laci kísért bennünket, ámbár egymaga nem sokra ment volna, ha... A dohányfüsttől látni alig lehetett. Lent a mosdóknál egy arab anyuka a wc ülőke tetején tette tisztába picurka gyermekét. A kicsin csak 1 pár vékony zokni volt. December 11-én. Amúgy fel volt öltöztetve meleg ruhába, de az a kis zokni annyira megborzongatott. Meg az, ahogy ránk néztek! Magabiztosan a szemünkbe néztek. Megvártuk egymást a wc-nél, aztán mentünk is vissza az autónkhoz. Én, a legtudatlanabb érdeklődtem csak, hogy rosszul tudom, hogy nyilvános helyen nem lehet dohányozni az EU. teljes területén? A lányok nevettek: neked nem is! Elhelyezkedtünk, aztán ki-ki aludt, bámészkodott, már amennyit lehetett. Meg ők már annyiszor megtették ezt az utat, hogy nem igen találtak érdekességet. Én szívesen bámészkodtam volna, de az autópályát szinte végigkíséri a zajfogó kerítés. Attól pedig látni semmit nem lehet. Ezt nagyon sajnáltam. A fenébe! Elmegyek az otthonomtól 1200 km-re és szinte semmit nem látok. 

Haladtunk szépen, ettek a lányok, ittak, aztán megint aludtak. Hát én is ezt tettem. A Laci mellett ülő, jó 50-es lány azért igyekezett szóval tartani a fiút. Ha mégis elfáradt, akkor telefonon beszélt, szerintem Csabival és a többiekkel. Veszélyes lehet, ha az embert elfogja az álmosság... 

Már bőven délután járt az idő, amikor végre kitettük az első lányt. Szép kis völgyben, kanyargós úton értünk oda. Vissza ugyanúgy. Eddigre már közel jártunk az 1000 km-hez, minden gond nélkül. Amikor azonban visszajöttünk a kanyargós úton, összefutott a nyál a számban, hiába sóhajtoztam, szólnom kellett, hogy rosszul vagyok:( Laci azonnal megállt. Kiszálltunk, a lányok segítőkészen vettek körül. Vizet hoztak, ittam egy keveset, de csak muszály voltam hányni:( Viszont utána máris jobban éreztem magamat, mondták, színem is lett, az út további részén már nem volt gond. A szekszárdi lánytól kaptam daedalon tablettát. Egyet bevettem, kettőt pedig eltetetett velem, hogy ne ott kelljen vennem, hogy hazafelé ne legyen gondom. 

Nemsokára odaértünk, ahova a fiatal anyuka igyekezett a kislányával. Öt hete találkoztak utoljára, igazán megható volt, ahogy összeölelkeztek. 

Darmstadt következett, ott egy másik lány és a sofőr Lacit szóval tartó lány szálltak ki, nem egy helyen. Mindegyiküket várta a lány, akit mentek váltani, nagy volt az öröm. 

Aztán már csak én maradtam. Még legalább 100 km-t mentünk, az útjelző táblák már Wiesbadent jelezték. Odáig azért nem mentünk el, valahol Frankfurt irányába vettük a kanyart és este 6 órakor végre én is megérkeztem. 

Marika örömmel jött elém. Akkor láttuk egymást először és utoljára is, mert ő már tudta, hogy oda nem jön vissza. 

Bementünk a házba, a néni az elektromos kocsijában a konyhában tartózkodott, oda mentünk be. Kifizette Lacinak az utat, Laci még mondta Marikának, hogy hajnal fél 3-kor itt van érte, aztán elment. A néni, Ilse, vizsgálódva nézegetett. Kedvesen kezet fogtam vele és bemutatkoztam. Mondtam, mivel kérdezte, hogy Rózinak hívjon. Rögvest mindent szeretett volna tudni, de Marika figyelmeztette, hogy még mindent meg kell, hogy mutasson, aztán kezdődik a lefekvés is. Ilse beleegyezően bólintott. Szimpatikusnak találtam és úgy láttam, ő is engem. Ezt nagyon fontosnak gondoltam már itthon is. Az első benyomás. 

Marika rohanvást körbevezetett, mindent megmutatott, de szinte semmit nem tudtam megjegyezni. Elhatároztam, hogy reggel korábban felkelek inkább és körülnézek pl. a konyhában, hogy mit, hol találok meg. Felcipekedtünk az emeletre, ott található a szobánk, vele szemben a fürdőszobánk, wc-vel. Idő nem volt se beszélgetni, se pakolni, szaladtunk vissza, fektetni kellett Ilsét. Marika magyarázta, hogy mikor, mit, hogyan, de csak bólogattam. A fejem teljesen tele volt az úttal, abba ugyan semmi bele nem fért már:) Végül Ilse ágyba került, jó éjszakát, jó álmokat kívántunk és végre felmentünk a szobánkba. Marika már felhúzta nekem az új ágyruhát, ő magának egy matracon ágyazott meg, mivel az ő mandátuma járt le. Még elég sokáig nem tudtunk elaludni, mert mindig eszembe jutott valami fontos, a másnappal kapcsolatban. 

Reggel 6 órakor jelzett a telefonom ébresztője. Felébredtem, Marika addigra már hazafelé tartott, én pedig izgatottan kezdtem meg az első napomat. 

Nagy kihívás volt ez nekem,

az kétségtelen. Elmúltam 60 éves, egészségem olyan, amilyen, de kellett a cél, a lehetőség, hogy megvalósítsak valamit, ami megerősít lelkileg. Eredménye örömmel tölt el. Nem tudnám megmondani, hogy bíztam-e magamban. Azt, hogy a gyerekek mennyire voltak tele kétségekkel, az tulajdonképpen most, az első hazajövetelem után, az eljövendő időt és kilátásokat latolgatva derült ki. Az egész családom egy emberként néz fel rám. Tesóm halálra aggódta magát. 

Péter nevetve mondta, amikor a kérdésére nem tudtam konkrét igennel, de nemmel sem válaszolni, mármint, hogy én hittem-e, hogy végig tudom csinálni, sőt, még megyek vissza. Erre csak azt tudtam mondani, ahogyan van is, hogy nagyon szerettem volna, hogy sikerüljön. 

Péter: "Mert most már megmondhatom, akik itthon fogadtak melletted és ellened, egyetlen ember sem volt, aki ki merte volna jelenteni, hogy de! Végigcsinálja!" (Ezek a családom tagjai voltak, gondolom karácsonykor, amikor mind együtt voltak, kivéve engem.) Nevetve köszöntem meg a bizalmat, de bevallottam, egy perc sem volt, amikor úgy éreztem, hogy megbántam, vagy feltettem volna a kérdést magamnak, hogy mit keresek én itt. Azt többször mondtam nekik skype-n, hogy olyan, mintha nyaralnék, csak dolgozni is kell. Mint régen az építőtáborban!:) 

Hogy visszakanyarodjak a történet folytatásához: az a négy hét, amíg vártam, hogy mehessek, először nagyon lassan telt, utána rohanni kezdtek a napok. Egyszer aztán jött a telefon Csabitól (ő vezényli a fuvarokat), hogy "Rozika, holnap hajnalban 3-kor ott vagyunk érted!" 

Nem tudom elmondani, mit éreztem. Átnéztem a listát, hogy minden meg van-e, készítettem pár szendvicset, tettem be egy üveg vizet. Időben lefeküdtem, előtte elbúcsúztunk egymástól a kislányokkal, kaptam egy Ficánka plüss halacskát, hogy legyen "kivel" aludnom:) Zsófika hangja kicsit remegett, amikor mondta, hogy mindennap tudni akarnak rólam. Péterem megölelgetett, de mondta, tuti nem tud aludni és majd felkelt, ha elaludnék:) Mert én csak attól féltem! Pedig szinte sosem aludtam el, fontos utak előtt:)